Mivelhogy ragaszkodik hozzám… felmagasztalom
õt… és megdicsõítem õt.
— ZSOLTÁROK 91,14–15
Én inkább kívánom magamnak az Istentõl való felmagasztalást, mint bármilyen dicsõséget, amit e világ felkínálhat.
Mesélnek egy történetet Napóleonról, miszerint egy nap, amint éppen seregszemlét tartott, a lova egyszer csak megbokrosodott. Egy fiatal közlegény elõrelépett, megfogta a ló kantárát, és lecsillapította az állatot. Napóleon azt mondta: „Köszönöm, kapitány.” És ezzel a közlegény kapitánnyá lépett elõ. A többi tiszt azonban nem fogadta be a fiatalembert. Õk érdemeik alapján kapták a rangfokozatukat, neki viszont úgy ajándékozták. Napóleon észrevette ezt, és elrendelte a hadsereg teljes díszszemléjét. A fiatalembert lóra ültette maga mellett, és együtt lovagoltak ki a gyakorlótérre. A többi tiszt ezek után azt kezdte mondogatni: „Ez az ember Napóleon kegyeltje.” És elkezdték keresni a kegyeit.
Lehet, hogy a világ nem tudja ezt, de közeleg az idõ, amikor meg fogja tudni, hogy mi a királyok Királyának és az urak Urának vagyunk a kegyeltjei. És akkor majd azt kívánják, hogy bárcsak keresték volna a kegyeinket. Maga Jézus mondta: „Aki gyõz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe üljön velem, amint én is gyõztem és ültem az én Atyámmal az Õ királyiszékében.” (Jel. 3,21)
Jézus kegye messze felülmúlja és túlragyogja mindazt,
amit e világ adhat.