Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig
többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely
életet pedig most testben élek, az Isten fiában való
hitben élem, aki szeretett engem és Önmagát adta
értem.
— GALATA 2,20
Egy keddi napon gyógyultam meg. A rákövetkezõ szombaton
bementem a városba és véletlenül összetalálkoztam az
egyik barátommal. Azelõtt kebelbarátok voltunk. Az alatt a
tizenhat hónap alatt, amíg fekvõbeteg voltam, egyetlen egyszer
látogatott meg. Ugyanaz a régi ember volt õ, mint azelõtt, én
azonban addigra új teremtéssé lettem. Nevetgélve
emlékeztetett engem azokra, amiket valamikor együtt követtünk el.
Rámutatott az utcán az egyik boltra:
— Emlékszel, amikor éjjel… — és felidézte, ahogy én
felfeszítettem a zárat, hogy a srácok bemehessenek cukorkát
lopni. Olyan képet vágtam, mintha nem tudnám, mirõl beszél.
(Jól emlékeztem én arra, ami történt, csak fel akartam használni
ezt az alkalmat, hogy bizonyságot tegyek neki.)
— Most meg mi bajod? Úgy csinálsz, mintha nem is
emlékeznél, pedig te voltál a bandavezér — mondta végül.
— Pajtás, az a srác, akivel te ott voltál aznap este, meghalt
— válaszoltam én.
— De te nem haltál meg! Tudom, hogy majdnem meghaltál,
de nem vagy halott! Itt ülsz!
— Na igen, mondtam, de te csak azt a házat látod most,
amiben élek — a testemet. Az a belsõ ember, aki megengedte
a testnek, hogy feltörje a zárat, már nem él. Ez a belsõ ember
most már egy új teremtés lett a Krisztus Jézusban.