Néha, bár jelez a belső bizonyosság, nem ismerjük fel. Egyszer például, amikor szokásom szerint nyelveken imádkoztam a gyülekezet vasárnap délelőtti összejöveteleiért, amit éppen akkor pásztoroltam, feljött belőlem valami teher azzal a gyülekezettel kapcsolatban, amit azelőtt pásztoroltam. (Amikor nyelveken imádkozunk, a szellemünk imádkozik – az ember szelleme pedig az Úr szövétneke, gyertyája.) Újra meg újra ugyanez történt. Úgy egy hónap múltán azt mondtam magamban: „Uram, Te szólsz hozzám, hogy menjek vissza oda? Ha így van, kérlek, szólj a feleségemnek is ezzel kapcsolatban.”
Egyik reggel azt mondtam Orethának: „Drágám, ha
mond neked valamit az Úr, tudasd velem.” Majd vártam
még harminc napot, és megkérdeztem tőle: „Szólt hozzád
mostanában az Úr?” Ő azt mondta: „Ha szólt is, én nem
tudok róla.” Egy kicsit pontosítottam a kérdést. „Szólt
neked az Úr valamit azzal kapcsolatban, hogy menjünk
vissza?” „Ó – mondta –, azt hittem, hogy ezt csak én
gondoltam.” Vizsgáljuk meg ezt az állítást. Ha a hústestet
értette ezalatt, akkor úgy nincs rendben. Ha azonban a
valóságos ‘én’-re gondolt – a belső emberre, aki az
Úr gyertyája – akkor nemcsak ő volt, akkor az Úr volt az,
aki meggyújtotta a gyertyát!
Egyik reggel azt mondtam Orethának: „Drágám, ha
mond neked valamit az Úr, tudasd velem.” Majd vártam
még harminc napot, és megkérdeztem tőle: „Szólt hozzád
mostanában az Úr?” Ő azt mondta: „Ha szólt is, én nem
tudok róla.” Egy kicsit pontosítottam a kérdést. „Szólt
neked az Úr valamit azzal kapcsolatban, hogy menjünk
vissza?” „Ó – mondta –, azt hittem, hogy ezt csak én
gondoltam.” Vizsgáljuk meg ezt az állítást. Ha a hústestet
értette ezalatt, akkor úgy nincs rendben. Ha azonban a
valóságos ‘én’-re gondolt – a belső emberre, aki az
Úr gyertyája – akkor nemcsak ő volt, akkor az Úr volt az,
aki meggyújtotta a gyertyát!