Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra,
amelyen járnod kell: szemeimmel tanácsollak
téged. Ne legyetek oktalanok, mint a ló, mint
az öszvér, ezeknek kantárral és zablával kell
szorítani az állát…
– ZSOLTÁROK 32,8. 9
Tudtam a belsõ bizonyosság által, hogy vissza kell mennem abba a gyülekezetbe. Tudtam: a feleségemnek is az
a belsõ bizonyossága, hogy vissza kell menni. Mégis azt
akartam, hogy az Úr valamilyen „természetfeletti” módon is
erõsítse meg. (Akkor még csak huszonhárom éves voltam.)
Azt akartam, hogy Isten adjon nekem egy szót, nyelveket és
magyarázatát, próféciát – vagy talán még azt is, hogy írja fel
az égre, hogy: „MENJ EL ODA!” Ezért böjtöltem és imádkoztam három napig. Harmadnap már térden állva sikoltoztam, kiáltoztam és könyörögtem, mivel eddig terjedt a tudományom: „Ó, drága Istenem…” Isten pedig azt mondta
nekem – mert Õ éppúgy vezet belsõ hang által, mint belsõ
bizonyosság által – „Kelj fel onnan, és hagyd már abba!”
Én felkeltem, de azt mondtam: „Uram, ha adnál nekem egy
természetfeletti jelet, akkor jobban érezném, hogy vissza
kell mennem abba a gyülekezetbe.” Õ azt válaszolta:
„Mindened megvan, amit adni akarok neked. Nincs szükséged semmilyen jelre, sem írásra az égen. Nincs szükséged
nyelvekre és magyarázatára, se próféciára. Te belül tudod,
hogy mit kell tenned. Akkor most tedd meg!”