Az Istent soha senki nem látta: Ha szeretjük egymást, az Isten bennünk marad, és az Õ szeretete
teljessé lett bennünk: Errõl ismerjük meg, hogy
benne maradunk és Õ mibennünk; mert a maga
Szellemébõl adott minékünk.
– 1JÁNOS 4,12. 13
Tinédzserként születtem újjá a betegágyamon, 1933.
április 22-én. E naptólsoha még csak felsem merült bennem
a gondolat, hogy ne lenne üdvösségem. Még fiatal keresztényként találkoztam olyanokkal, akik azt mondogatták:
„Neked nincs üdvösséged, mert nem a mi gyülekezetünkbe tartozol.” Vagy így érveltek: „Nincs üdvösséged, mert nem úgy
keresztelkedtél meg, ahogy nálunk szokás.” És más ilyenek.
Engem azonban egyik sem zavart. Nevettem rajta – mert
megvolt a belsõ bizonyosságom. A Róma 8,16 azt mondja:
„Ez a Szellem bizonyságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy
Isten gyermekei vagyunk.” És bennem volt a szeretet: „Mi
tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük…”
(1Ján. 3,14). Megvolt a bizonyosságom – és bennem volt
a szeretet. Ezért sohasem kételkedtem az üdvösségemben.
Szeretetben jártam amennyire csak tõlem tellett, és élveztem
Isten Szellemének a bizonyságtételét belül.