Tinédzserként születtem újjá a betegágyamon, 1933. április 22-én. E naptólsoha még csak felsem merült bennem a gondolat, hogy ne lenne üdvösségem. Még fiatal keresztényként találkoztam olyanokkal, akik azt mondogatták: „Neked nincs üdvösséged, mert nem a mi gyülekezetünkbe tartozol.” Vagy így érveltek: „Nincs üdvösséged, mert nem úgy keresztelkedtél meg, ahogy nálunk szokás.” És más ilyenek. Engem azonban egyik sem zavart. Nevettem rajta – mert megvolt a belső bizonyosságom. A Róma 8,16 azt mondja: „Ez a Szellem bizonyságot tesz a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.” És bennem volt a szeretet: „Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük…” (1Ján. 3,14). Megvolt a bizonyosságom – és bennem volt a szeretet. Ezért sohasem kételkedtem az üdvösségemben. Szeretetben jártam amennyire csak tőlem tellett, és élveztem Isten Szellemének a bizonyságtételét belül.