Miután pedig elmúlt az idõ [három év], amikorra
meghagyta a király, hogy eléje vigyék õket… És
szóla velük a király, és mindnyájuk között sem
találtaték olyan, mint Dániel, Ananiás, Misáel és
Azariás, és állának a király elõtt. És minden bölcs
és értelmes dologban, amely felõl a király tõlük
tudakozódék, TÍZSZERTE OKOSABBAKNAK
találá õket mindazoknál az írástudóknál és
varázslóknál, akik egész országában valának.
– DÁNIEL 1,18—20
Minden nap ezt mondtam: „Istenem, tégy engem
kedvessé minden tanár elõtt. Köszönöm neked. Ez már
az enyém. Most pedig – mivel bennem van Isten élete és
természete – adj nekem tudományt, és minden értelmet és
bölcsességet, hogy tízszerte okosabb legyek.” Most nem
magammal dicsekszem, azzal dicsekszem, amit Isten adott
nekem. Mert betegségem elõtt csupán ‘D’, azaz elégséges
rendû voltam, és miután újjászülettem és meggyógyultam,
én voltam az egyedüli az osztályban, aki minden tárgyból
‘A’-t, kitûnõt kapott. Arra is képes voltam, hogy fogtam a
történelem-könyvet (próbára is tettek ezzel), elolvastam
egy olyan fejezetet, amit azelõtt sohasem olvastam, és
szóról-szóra visszamondtam. És ezt nem azért tudtam
megtenni, mert fejlesztettem a memóriámat. Az égvilágon
semmit se tudtam az emlékezõtehetség fejlesztésérõl. Azért
tudtam megtenni, mert a szellememre néztem. A legtöbb
hívõ sohasem fejlesztette a szellemét úgy, ahogy lehetett
volna. Voltaképpen sohasem jártak annak a világosságában,
ami mindvégig a birtokukban volt.