1952 májusában, feleségemmel és gyermekeimmel együtt egy sátoros összejövetelre utaztunk Új Mexikóba.
Amikor anyám értesült az útitervemről, azt mondta:
—Vigyázzatok az úton! Olyan sok a közúti baleset. Amikor úton vagytok, én egész éjjel ébren vagyok és imádkozom, hogy szerencsésen odaérjetek. Közben meg folyton azt lesem, mikor szólal meg a telefon és közlik velem, hogy baleset ért benneteket. De tudom, hogy te is végigimádkozod az utat.
— Nem, sohasem — válaszoltam.
— Most meg mi ütött beléd, fiam? — kérdezte.
— Semmi, csak az Ige — mondtam. — Jézus már kijelentette: „… Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” (Zsid. 13,5) Ezért, amikor úton vagyok, nem kell könyörögnöm, hogy Jézus velem legyen. Mielőtt elutazom, mindig azt mondom: „Mennyei Atyám, én olyan hálás vagyok a te Igédért. Úgy örülök, hogy Jézus velem van, hogy az Atya, a Fiú és a Szent Szellem bennem vannak.”
Aztán énekelve és örvendezve útra kelek. Isten már megmondta nekem a 91-es Zsoltárban, hogy nem illet engem a veszedelem. Ennek a résznek a svéd fordítása meg így szól: „Semmilyen baleset nem érhet téged!”