—Nem, nem fogok imádkozni a fiadért — mondtam annak a megdöbbent özvegyasszonynak, aki imát kért tizenöt éves fiáért —, nem lenne semmi értelme. Amíg azt mondoga tod, hogy a fiadból sohasem lesz semmi, addig tönkreteszed az én imámat. —Ezt az Úr jelentette ki neked? — kérdezte.
—Nem — mondtam én —, egyszerűen csak tudom, hogy a szavainkkal teremtjük meg saját magunk és a gyermekeink életkörülményeit. — Akkor mit tegyek? — kérdezte újra.
—A fiad most tizenöt éves, vannak dolgok, amiket akkor kellett volna megtenned, amikor még kisebb volt. Most először is: ne zaklasd őt azzal, hogy térjen meg Isten hez. Másodszor pedig: ahelyett, hogy egész éjjel virrasztasz és aggodalmaskodsz miatta, mondd ezt az Úr Jézusnak: „Uram, én nem tudom, hogy most hol van a fiam, de bárhol is legyen, én hittel és szeretettel veszem körül.” Mindeddig bizalmatlansággal, félelemmel és ítélkezéssel vetted körül. Mondd ezt: „Uram, én hiszem, hogy a fiam nem fog a fiatalkorúak börtönébe kerülni. Soha többé nem mondom neki, hogy az életben nem lesz belőle semmi. Hiszem, hogy viszi valamire az életben.”
Másfél év múlva visszatértem abba a városba, ahol ez az asszony lakott. Rövidre fogva az történt, hogy odajött hozzám és elmondta: „Nem ment könnyen, de mindent úgy tettem, ahogy mondtad. Azelőtt a fiam igen ördögi életet élt, és most teljesen átadta magát Istennek!”