Én, én vagyok, aki eltörlöm álnokságaidat önmagamért, és bûneidrõl nem emlékezem meg!
— ÉSAIÁS 43,25
„Azt hiszem, most kell megfizetnem azért az életért, amit azelõtt éltem, mielõtt üdvösségre jutottam” — mondta egyszer egy szolgáló, aki nehéz idõket élt éppen.
Sok keresztény, mint ez a szolgáló is, vereséget szenved, mert engedi, hogy bizonyos dolgok megtörténjenek az életében, mivel azt hiszi, ennek így kell lennie. Nem ismerik a különbséget a megtérés és a vezeklés között. Megpróbálnak vezekelni az életük múltbeli dolgai miatt. De igazában, amióta megtértek a bûneikbõl, Isten nem vesz tudomást arról, hogy valaha is vétkeztek.
„Én eltöröltem álnokságaidat (vétkeidet) — mondja Isten — Önmagamért.” Nem miattad tette Isten, hanem a saját kedvéért. „Bûneidrõl nem emlékezem meg” — ígérte Õ. Ha Isten nem emlékezik rájuk, neked miért kellene? Neked sem lenne szabad!
Amikor újjászülettél, fel lettél oldozva a bûneid büntetése
alól. Ha a továbbiakban is meg kellene fizetned a bûneidért,
akkor a halálod után a pokolba kellene menned, mivel ez
is része a büntetésnek. De hála Istennek, nemcsak a bûn
hatalmától vagyunk megváltva, hanem a bûn büntetésétõl is.
Jézus a helyünkre állt. Õ szenvedte el a bûneink büntetését.